Másnap reggel Simonne keltett fel minket. Billt nem találtam magam mellett. Gondoltam lent van a konyhában. Lementem. De nem volt ott. Bementem Tomékhoz.

-Sziasztok! Nem láttátok Billt? -én.

-Szia! Sajnos nem. Mert? -Nóri.

-Nem találom sehol. -én.

-Lehet hogy kiment a kertbe. Általában ott szokott gondolkozni. -Tom.

-Köszi! Akkor kimegyek. -én.

Ki is mentem a kertbe. Bill a hintaágyon ült és látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin. Odamentem hozzá.

-Szia! -én, majd adtam neki egy csókot.

-Szia babym! -Bill, majd ő is megcsókolt.

-Min gondolkoztál? -én.

-Azt hiszem igazad van. -Bill.

-Miben? -én.

-Nem fogok csinálni semmit az orrommal. Úgyis csak azok látják akik az első sorban állnak. Na meg a kamerák. De nem érdekel. -Bill.

-Örülök, hogy eldöntötted. -mosolyogtam.

-Na menjünk be, mert nemsokára indulnunk kell. -Bill.

-Oké. -én.

Bementünk. Megebédeltünk és eldöntöttük, hogy Tomékkal elmegyünk sétálni. Elindultunk. Fagyiztunk, röhögcséltünk. Egyszercsak odajött pár rajongó. Billnek és Tomnak autogrammot kellett osztogatnia. A lányok észre sem vették Bill orrán a kötést. Ez kicsit mégjobb kedvre derítette. Aztán odajött egy riporter. Elkezdett kérdezni Bill orráról.

-Üdv! Mi történt az orroddal? -riporter.

-Nem nyilatkozom. -Bill.

-Na mondd el! -riporter.

-Nem nyilatkozom nem érti meg?! -Bill, üvöltött.

-Jó rendben. -riporter, majd elhúzott.

-Kicsit kedvesebben is bánhattál volna vele. -Tom.

-Nem baj. Nem akarok erről beszélni. -Bill, azzal elindult.

Mi utána. Bill elég mérgesnek látszott. Majd hazamentünk olyan 17 óra tájban. Majd miután mindenki elkészült beültünk a kocsiba és mentünk a koncert helye felé. Eközben Bill telefonja csörgött.

-Igen? -Bill.

-... -teló.

-Tényleg? -Bill.

-... -teló.

-Jó akkor megyünk. -Bill.

-Mi történt? -én.

-Az orvos azt mondta, hogy nincs eltörve az orrom csak eltalált a labda egy eret és azért vérzett annyira. Úgyhogy bemegyünk a korházba és leveszi a kötést. -Bill.

-Ez nagyon jó! -én, majd megöleltem és megcsókoltam.

-Na de akkor nyomás a korházba, hogy még a koncira visszaérjünk. -Tom.

A sofőr elhajtott a korházba. Bementünk. 10 perc múlva ki is engedtek minket. Aztán már hajtottunk is vissza a koncira.

-Nagyon fáj? -Tom.

-Nem. Ez a kötés segített neki. -Bill.

-Na akkor mégsem volt olyan szörnyű. -Nóri.

-Na de mostmár mi megyünk, mert kezdődik a konci. Puszy! -fiúk, majd elmentek.