-ÁÁÁÁÁÁ! - tépte a haját a sötét alak.- Már azok a libák is híresek!

-Most mit tegyünk? -fotós.

-A karrierjüket már nem tudjuk tönkretenni, de a családjukat még igen. Ha az egyik Kaulitz rászánja magát a gyerekre, ami Bill esetében kialakulóban van a hírek szerint, akkor miután a csaja már terhes lesz, elraboljuk és megöljük a libát. -alak.

-Így a mi kis Billünk lelkileg teljesen összetörik és a karrierjüknek vége. -fotós.

-Ahogy mondod barátom! -alak.- Ez egy pompás terv.

-Egyetértek. -fotós.

És röhögni kezdtek, de vmi olyan gúnnyal a nevetésükben, amit még senki nem hallott (na, ez értelmes XD).

...

Eközben mi otthon punnyadtunk a TV előtt, Tom pedig gofrit sütött a konyhában. Naon boldogok voltunk. Siker, karrier, pénz, szerelem és biztos családi háttér. Kell ennél több? Mégegy év eltelt, a sulit befejeztük, éltük az életünk. A kanapén Bill karjai közt gondolkoztam.

-Cica.- Bill.

-... -nem válaszoltam.

-Baba! -Bill.

-Mi? Tessék? -én.

-Hol voltál eddig? -Bill.

-Csak gondolkoztam. -én.

-Szal az volt a kérdés, h elmegyünk ma bulizni? -Bill.

-Persze. -én.

-Kér vki gofrit? -jött be Tom a nappaliba egy nagy tál gofrival a kezében.

-ÉN! -ugrott fel Nóri.

Nem kellett volna. Pechére lefejelte a Tom kezében lévő tálat, ami egyenesen Tom fején landolt.

-Ipsz! Bocsika Herci. -Nóri.

-Nem baj. -morogta zavartan Tom.- Én asszem elmeek mosakodni...

Tom kiment, Nóri gofrit takarított, mi meg szakadtunk a röhögéstől. Miután abbahagytuk Bill félrehívott a szobánkba.

-Figyu baba! Én sokat gondolkoztam ezen és rádöbbentem, h gyereket szeretnék tőled. -Bill.

Én csak álltam vele szemben és bámultam rá, mint aki megkövült.

-Ha te még nem szeretnél, megértem. Csak már naon sok ideje, nemtom hány éve együtt vunk, nemsokára házasodunk és én szeretnék egy picit. -Bill.

Én még mindig néztem rá, aztán a nyakába ugrottam.

-Én is szeretnék egy picit! Tőled! -én.- Csak eddig nem mertem megmondani.

-Toméknak elmondjuk? -Bill.

-Sztem csak ha már terhes leszek. -én.

-Ahogy akarod. -Bill és megcsókolt.

Már az ágyon folytattuk volna, amikor benyitott Tom.

-Öhm...bocsi...csak azt akartam kérdezni, h...áh nem érdekes, hagyjuk! -hadarta el Tom és kiviharzott.

Bill bezárta az ajtót, így már senki nem zavarhatott. Aztán egy kellemes órát töltöttünk együtt. Mikor kimentünk, Tom egy vigyorral, Nóri pedig egy selytelmes mosollyal néztek ránk.

-Most mit néztek így? -Bill.

-Semmit... -Tom.

Eltelt 1 hét. Egyik reggel olyan hányingerem volt, h elkellett futnom a WC-re. Mikor kijöttem, Bill állt az ajtó előtt és aggódó tekintettel nézett rám.

-Mi a baj? -Bill.

-Csak nem érzem jól magam. -én.

-Elmenjünk orvoshoz? -Bill.

-Elmehetünk. -én.

Tomék még aludtak, így csak ketten mentünk. Hagytunk nekik egy cetlit, h hol vunk. Mikor odaértünk az orvos alaposan megvizsgált, majd kijelentette:

-Ön TERHES! -orvos.

-ÁÁÁ! Ezt nem hiszem el! -ugráltam a szobában.

Bill kintt állt az ajtóban és a visításra naon megilyedt. Az orvos kiengedett, én meg könnyes szemekkel borultam Bill nyakába.

-Mi a baj? -Bill aggódva.

-Apa leszel! Sikerült! TERHES VOK! -én.

Bill felkapott és megpörgetett. Boldogan mentünk haza. Tomék már felkeltek és vártak minket haza, h mi van velem.

-Na mi volt? -Tom.

-Van egy jó hírünk. -vigyorogtunk.

-Na és mi az? -Nóri.

-Terhes vok. -én.

-Hát ez naon jó! Gratulálok! -ugrott a nyakunkba Nóri.

-Hát...sok grat! -Tom, majd engem megölelt, tesójának pedig megveregette a vállát.

-Kössz! -mi.

-Akkor ez azt jelenti, h lesz egy pici bőgös Bill, aki minden reggel felkelt? -Tom nagy értelmesen.

-Igen, azt jelenti rasztafiú. Már ha fiú lesz. -nézett rám Bill.

-Ne nézz így rám! -én.- Nem én irányítom, h mi legyen! De nem is tudhatom...

-Jójó. Csak én egy fiút szeretnék, aki majd tovább viszi a TH-t. -Bill.

-Jajj Bil... -fogta a fejét Tom.

-Hát de most mé', nem? -Bill.

-Dede. -én.

-Na akkor meg! -Bill (cupp nekem).

-A koncert! -visított fel Nóri.

-Tényleg! Jézus! Elkésünk! -én, majd mindenki rohant készülni.

Alig 15 perc alatt rendbe hoztuk magunkat és már a limóban ültünk a helyszín felé menet. Csak nekünk volt koncert, de a fiúk jöttek megnézni minket.

-Nem lesz bajotok? -Bill.

-Ne aggódj, eddig se lett semmi bajom és most sem lesz semmi. -én (cupp Billnek).

-Oké. Csakh mostmár a pici is ott van, sokkal jobban féltelek. -Bill.

Én csak mosolyogtam. A koncert rendbe lezajlott. Lassan (, de biztosan) eltelt 6 hónap. Aztán...

-Bill vigyél be a kórházba! -én.

-Mert? -Bill.

-Nem tudom. Vmi furcsát érzek. -én.

-Akkor azonnal beviszlek! -pattant fel Bill.

Amíg engem vizsgáltak a kórházban, addig Tom és Nóri Billt nyugtatgatták a váróban. Ezalatt az orvos nekem magyarázott.

-Sajnos naon rossz hírem van... -mondta az orvos.

-Mi az? -én reszketve.

-Nos, a baba...meghalt. -orvos.

-MI?! -én.

-Meghalt...de meg kell születnie. -orvos.

-Ez...ez...nem lehet... -én zokogva.

Végülis a baba megszületett 1 óra múlva. Bill már nem tudta elképzelni mi van, mert az orvosok nem mondtak semmit csak szomorú fejjel járkáltak a folyosón a szülészetről kifelé. Majd az egyik nővér kiszólt Billnek, h bejöhet hozzám a szobámba. Bejött, a tekintete aggódást tükrözött...

-Mi volt a baj? -kérdezte Bill, amikor meglátta a könnyes szemeimet.

-A babával...volt vmi... -szipogtam.

-És mi lett vele? Jól van? -Bill.

-Nem...sajnálom Bill...de a kisfiunk MEGHALT! -zokogtam tovább.

-Mi? -Bill megsemmisülten.

-Vmi közbe...lépett és...megölte a babát. -én.

Bill letérdelt a földre és arcát a tenyerébe temette. Aztán odaült az ágyam széléhez és a kezemet szorongatta.

-Sajnálom... -én.

-Ne sajnáld! Semmi baj, nem a te hibád volt. Majd próbálkozunk még. -mosolygott Bill.

Én visszamosolyogtam és ekkor nyitottak be Tomék.

-A nővér azt mondta, h mi is bejöhetünk. -Tom.- Na, h van a pici?

Én nem tudtam megszólalni csak zokogtam. Bill erőt vett magán és könnyes szemekkel nézett Tomékra.

-A baba...meghalt... -Bill.

-Mi? -Nóri és Tom.

-Közbe lépett vmi és...meghalt... -Bill.

-Jajj... -Nóri és odajött az ágyamhoz és megölelt.

Tom pedig a tesóját vígasztalta. Ekkor jöttek be a nővérek.

-Szeretnék látni a babát és elbúcsúzni tőle? -nővér.

-Igen. -mi.

30 percet töltöttünk a babánál, elbúcsúztunk tőle. Miután visszamentünk a szobámba a többieknek hazakellett menniük. 1 hét múlva hazaengedtek. Semelyikőnk sem tudta feldolgozni ezt a szörnyű eseményt. Az elkövetkező napok hangulata siralmas volt. Rosszabb, mint egy temetőben... Egész nap csak sírtam, Bill nyugtatott könnyes szemekkel, Tomék pedig intézték a mindennapi dolgokat. A fellépéseket lemondtuk határtalan ideig. Nem tudtuk, mikor fogjuk tudni megemészteni ezt az egészet...