Ezután mindennap bejártunk Billhez. A sérülése már lassan meggyógyult, de még mindig kómában volt. Már lélegeztetni sem kellett. Évnyitó napja volt. Nóri és Tom elmentek suliba, de én bementem Billhez. Egy kicsit elszundítottam Bill mellkasán. Arra ébredtem, hogy valaki simogatja az arcom. Felnéztem és Billt láttam, hogy ébren van.

-Jajj, Bill! -én.- Hogy vagy?

-Szia baba! -Bill.- Egész jól. Ahhoz képest, hogy napokig kómában voltam, ha jól sejtem.

-Igen. Egy hétig. Pont ma van az évnyitó. -én.

Ekkor nyitott be az orvos.

-Áh! Kaulitz úr hát végre felébredt. -orvos.

-Jó napot! -Bill.

-Van egy jó hírem. Jóvőhéten már ki is engedjük. -orvos.- De majd még pihennie kell.

-Oké, köszönöm! -Bill.

Majd az orvos kiment.

-Jajj, anyira örülök, hogy magadhoz tértél. -én, majd megcsókoltam Billt.

-De addig, hogy fogok tanulni? -Bill.

-Ne aggódj. Tommal fogadunk magántanárt. -én.

-Jah...oké. -Bill.- Tényleg Tommal mi van?

-Már 2 nappal az eset után kiengedték. -én.

-Mi történt vele? -Bill.

-Hát... Belelőttek a lábába és megrugdosták. Most két hétig még mankóval jár aztán kész. -én.

-Értem. -Bill.

-Na de nekem most mennem kell a suliba. Majd délután még bejövünk. -én.

-Oké. Szia! És üdvözlöm a többieket. -Bill.

-Átadom. Aztán legyél jó. -én.

-Megpróbálok. -mosolygott Bill.

-Na pá baby! -én, majd adtam egy puszit neki.

-Szia! -Bill.

Majd elindultam a suliba. Nagyon boldog voltam. Az évnyitót lekéstem, de a tanárok nem haragudtak. Tudták hol voltam...